Anyáknapja… Hogy mit is érzek, a gyerekeink iránt? – igazából erről szól az egész blog. Nemcsak az egész blog, hanem a hétköznapjaim. Sőt, nemcsak a hétköznapjaim, hanem a személyiségem egy meghatározó része. Feleség vagyok, Anya vagyok, és Nő is vagyok – habár ez utóbbi megélésére, néha erősen rácáfol, amikor farmernadrágot veszek fel, vagy szempillaspirált teszek, és a gyerekeim könnyes szemmel megkérdezik, hogy: “Anya, most te hova mész?”, és utána sírva fakadnak. (Ebből egyértelműen kiderül, hogy igen, általában smink nélkül, és valami kényelmes ruhában vagyok itthon)
Sokszor ábrándoztam róla, milyen Anya leszek, azt hittem talán jobban fel lehet készülni rá. Visszafordíthatatlanul Anya-Tigris lettem: szerető, védelmező, játékos Édesanya. Hogy tökéletes vagyok-e? Nem, egyáltalán nem. Márcsak azon okból kifolyólag sem, hogy ember vagyok. Hibákkal, esendőségekkel együtt. Szép dolog tökéletes Anyukának lenni (ha egyáltalán létezik ilyen), de számomra mégszebb, ha az én gyerekeimnek lehetek ‘tökéletes’. Pontosan az ő lelki igényeikhez ‘igazítva’. Úgy szeretni, és úgy terelgetni, ahogyan Nekik szükségük van rá, Rám.
Nektek mi jut eszetekbe, hogyha visszagondoltok a gyermek éveitekre, és az Édesanyátokra?
Nekem egy állandó menedék, vár, egy jóbarát. Aki mindig tudta, ha vaj van a fülem mögött, mégis mindig kiállt mellettem a külvilággal szemben. Édesanyám, aki annyira ismert, hogy minden rezdülésemből tudta, ha boldog, vagy ha szomorú vagyok. Aki az én szükségeimet, és örömömet a magáé elé helyezte, nem kötelességből, hanem szeretetből. Szerette, hogy a gyereke vagyok, és ezt sosem rejtette el előttem. Akire tudtam, és tudom ma is, hogy mindig számíthatok.
Anyáknapja… Nehezen írom ezeket a sorokat, mert annyira, de annyira szeretek anya lenni, és úgy utálok hibázni…. De’hiszen, mi Anyák (mert amúgy ki az, aki nem?), hibázunk. Nem is keveset, de mivel ennyire a szívünkön viseljük az Anyaságot, pontosabban a gyerekeinket, még rosszabbul érint bennünket. Amikor írom ezt a bejegyzést, egy klassz nap végét sikerült elszúrnom. Nem, nem a gyerekeknek, hanem nekem. Naggggyon kiakadtam. Nem kiabáltam, nem fenyegetőztem, hanem csöndben gőzölögtem. Ez talán a legrosszabb… Ha mérges vagyok gyors vagyok (mondjuk, ezt a képességemet jobb lenne a takarításban kamatoztatnom), tehát gyorsan öltöztettem Larát a pizsamájába, miközben ő heves bocsánatkéréseket tűzdelt hozzám. Meg sem hallgattam (legalábbis úgy csináltam), és beküldtem a szobájába, az ágyába. Annyira nyom a bűntudat, hogy sírni tudnék. Bementem hozzá, hogy bocsánatot kérjek Tőle, de mire elpárolgott a füst a fejem körül, és újra visszanyertem a rendes színemet, már aludt. Felébresztettem, de csak egy másodpercre nyitotta ki a szemét – látszólag azt sem tudta hol van – és visszaaludt. Annyira elmondanám neki, hogy olyan hülyén viselkedtem, és annyira sajnálom! Csak abban reménykedem, hogy holnapra elfelejti, és legközelebb ügyesebb leszek. És, akkor arra az ügyes / türelmes Anyára fog emlékezni, nem pedig a néma, de mégis robbanni készülő homo sapiensre.
Anyáknapja… Hálás vagyok Istennek, és a Férjemnek, hogy Édesanya lehetek. Boldog vagyok, hogy ilyen kislányokkal lettem megáldva, pontosan rájuk vágytam mindig is. Azt kívánom, hogy mindig olyan Anyjuk tudjak lenni, akire éppen szükségük van. Hogyha visszaemlékeznek, akkor ne a rossz tulajdonságaim, hanem az irántuk érzett szeretetem jusson az eszükbe. Hogy milyen jó gyerekkoruk volt, szerettel teli közegben, a családunkban.
Hozzászólás