Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Figyelek Rátok!

Nagyon nagy örömmel értesítelek Benneteket, hogy májusban ismét bővült a Bolvári csapat! Mostmár hatan vagyunk, és ezúttal egy kicsi pasas született a családunkba.
Nagyon hálásak vagyunk érte, és a lányok hatalmas örömmel és szeretettel fogadták őt.
Javítanom is kell a bemutatkozó szövegemen, hiszen mostmár nemcsak hercegnőink vannak, hanem egy kishercegünk is.

A kórházban megkérdezte tőlem valaki, hogy hogyan tudok minden gyerekünkkel foglalkozni, és mindenkire odafigyelni. Ez a kérdés annyira megtetszett, hogy gondoltam megírom egy bejegyzésben, hogyan igyekszem ebben a kérdésben lavírozni, hol kevesebb, hol több sikerrel.

Az, hogy mindenkire odafigyeljünk egyfelől teljesen természetes, másfelől mégis tudatos elhatározást igénylő dolog. Ez szerintem nem csak 4 gyereknél van így, hanem már egynél több gyermek esetében is – mindegy mennyi a korkülönbség.
Mindegyik gyermekünket nagyon szeretjük, tervezett babák voltak, és nagyon vártuk őket. Éppen ezért már jó előre elhatároztuk, hogy mindenkit ugyanannyira fogunk szeretni, és ugyanakkora figyelmet fognak kapni. Ez amúgy nagyon ijesztő volt számomra, amikor vártam a babákat, vajon menni fog-e? Vajon van-e még hely a szívemben, és képes vagyok-e a figyelmemet tovább osztani? Szóval ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy leírom. Viszont ahogyan a dolgok alakultak – várandósság, első szívhang hallgatás, ultrahangok, szülés stb… egyre egyértelműbbé és könnyebbé vált, bizony van még bőven hely a szívemben. ( a türelem az már néha kérdéses 😀 )

Egy újszülött mellett nyilván más egy kicsit a ritmus az első néhány hétben. Mindenkinek egymásra kell hangolódnia, össze kell szoknia, nem beszélve arról, hogy az anyukának fel kell épülnie  szülésből, meg kell erősödnie. Úgyhogy az első néhány hétben nem szabad idegeskedni azon, hogy jut-e mindenkire ugyanannyi figyelem és azon sem, hogy minden pont úgy menjen azonnal, mint ahogyan a baba érkezése előtt volt.
Persze az ember megtesz minden tőle telhetőt, hogy ezzel a tesóknak segítsen, hogy ők is örömmel fogadhassák az új jövevényt és ne érezzék magukat háttérbe szorítva.
Erről már korábban írtam, hogy hogyan készülünk a tesók érkezésére. Ezúttal egy picit más volt, hiszen mostmár nagyobbak a lányok és nagyon várták már, hogy kisbabánk legyen – úgyhogy annyira nem is kellett felkészíteni őket. A második lányunk pedig már évek óta azért imádkozik, hogy legyen egy kisfiú is – és meghallgattatott :-).
Szóval, az eleje akármilyen döcögős is, a fogadtatással nem volt gond, hála Istennek.

De, hogy hogyan oldjuk meg, hogy mindenkire jusson figyelem? Elsősorban beszélgetéssel.
Az én gyerekkoromból is megmaradt emlék, hogy édesanyám mindig érdeklődött, odafigyelt rám. Én is mindig megkérdezem a lányokat, hogy vannak, mi történt velük, mit éreznek…
Nem vallatósan, és nem is idegesítően (legalábbis próbálok nem idegesítő lenni 😀 ). Egyszerűen érdeklődve, és kialakítva egy beszélgetést, megismerve őket, napjukat, barátaikat még jobban. A beszélgetés az alap kiindulópont.
A második a jelenlét. Nemcsak egyszerűen a fizikai, hanem a tényleges is. Amikor beszélnek hozzám figyelek rájuk. Amikor leülünk játszani, akkor ott vagyok.
Napközben úgy játszunk, hogy kicsit mindenkivel tudjak foglalkozni. Ha külön van rá igény, akkor külön, ha együtt játszunk, akkor együtt. Habár jobban törekszem a közös játékra – ez nekem is egyszerűbb, illetve akkor több időt is lehet szánni rá – mégis van, hogy szeretnének egy kicsit külön is lenni velem.
Azonban előfordul, hogy valaki mindezek ellenére is háttérbe szorul. Például amikor jött az itthonoktatás, akkor én várandósan, a 3 gyerekkel voltam itthon, és adtam le mindennap a tananyagot az elsősünknek. Ilyenkor a két kicsinek egyedül kellett játszania, plusz utána főztem és végeztem a muszáj házimunkák egy részét. Mindezt úgy, hogy hol a rosszulléttel, hol a kialvatlansággal, hol a növekvő pocakkal járó kényelmetlenséggel küzdöttem.
Ezért a két kicsivel beiktattam olyan apró kimozdulásokat, amikor csak rájuk figyeltem külön-külön. Vagy, ha mást nem, akkor valamelyikőjüket odahívtam a konyhába, és együtt készítettük az ebédet, vagy éppen sütöttünk süteményt.
Amúgy ilyen mini „randikat” minden évben szervezek legalább egyszer, már kb 6 éve. Ilyenkor egy gyermekkel elmegyek, egy közösen megbeszélt helyre, és együtt töltünk pár órát, amikor csak rá figyelek. Beszélgetünk, eszünk valamit, jól érezzük magunkat.
Ez általában bábszínház szokott lenni, a legnagyobbal musical. Szoktunk menni fánkozni, gofrizni stb… Olyan dolgot csinálunk, ami picit különlegesebb számunkra. Ezeket nagyon szeretik, és tényleg nagyon jó érzés kicsit egyvalakire ráhangolódni. ( plusz eszembe jut, hogy mennyire könnyű egy gyerekkel :-D. És amikor egy volt, akkor miért nem éreztem ezt?  :-D) Az külön kedvesség, hogy általában ’sietnek’ haza a többiekhez, és 1-2 óra után, már örömmel találkoznának a testvéreikkel.

Próbáljuk napközben is meghallgatni mindegyiküket, de mindezek mellett azt is igyekszünk nekik megtanítni, hogy vannak idők, amikor egy valakit hallgatunk, és akkor a többieknek csendben kell maradniuk. Illetve ennyi csacsogó apróság mellett, az este „szent”, amit szeretnénk az apukájukkal kettesben tölteni. Ezt néha elég nehezen emésztik meg :-D.

A gyerekeink megismerése, a rájuk hangolódás nagyon sokat segít nekünk, hogy felismerjük kinek, mikor van szüksége egy kis plusz figyelemre, beszélgetésre, összebújásra. Tudják, hogy bizalommal jöhetnek hozzánk és mindannyian elfogadott emberek.
Ezek a fentebb is említett dolgok bejöttek nekünk eddig, úgy érzem sikerül mindenkire külön-külön is odafigyelni. Remélem ahogy növekednek, akkoris képesek leszünk megtalálni velük a közös hangot, hogy akkor se ’vesszen el’ senki a családban. Hiszen mindegyikük nagyon fontos.

Bolvária blog

«

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.