Az, hogy mikor vonjuk be a gyerekeket a ház körüli teendőkbe, mikor vegyük komolyabban, mikor lazábban a feladatot, mindenki maga dönti el.
Én mégis azt tudom mondani, hogy szerintem minél hamarabb, annál jobb. Abban bízom, hogy így természetesebb, magától értetődőbb lesz néhány olyan dolog ami számunkra, szülők számára is fontos a hétköznapok során.
Mindig is nagyon szerettem, amikor a lányainkat érdekelte, hogy mit csinálok, és habár nem mindig nevezhető segítségnek, az ő segítségük, mégis próbálom türelemmel, átengedni nekik, amihez maguktól van kedvük.
Nálunk két ‘kötelező’ dolog van (fúj, de csúnyán hangzik), amit bizony elég korán el kellett kezdeni. Az egyik ilyen a játékok elpakolása esténként, a másik a levett, de tiszta ruha összehajtogatása, és szekrénybe tevése.
Az, hogy napközben mennyire pakolnak szét, annyira nem izgat (egészen addig, ameddig esés nélkül el tudok jutni a lakás egyik pontjából a másikba), viszont este összepakolni az már az ő feladatuk. A nagyobbik lányom 1,5 éves volt, amikor ezt elkezdtük tanulni. Nem mondom, hogy mindig jókedvűen teszi, de megteszi, és így a hugával is könnyebb (általában), mert előtte a példa. Hogyha nagyon fáradtak, és nagy a káosz, akkor jobban besegítek nekik, mert azt is szeretném, hogy lássák egy csapat vagyunk, én is segítsek nekik, és ők is nekem.
Azt vettem észre, és ha megengeditek akkor azt tanácsolom, hogy legyetek konkrétak. Például az nem biztos, hogy érthető, hogy “rakj rendet!”, vagy “pakolj el a szobádban!” Az viszont annál inkább, hogy tedd el a legókat a legósdobozba, a babákat pedig a kosárba. Segítség lehet nekik, ha mindent ugyanoda pakoltok vissza, mert így hamar megtanulják, minek hol van a helye, illetve könnyebben megtalálják, hogy hol keressék, ha eszükbe jut egy játék.
A ruha összehajtogatás pedig a lelkivilágomnak kell, mert ezek a lányok annyit öltöznek egy nap, hogy én ilyet még nem láttam. Úgyhogy nem vagyok hajlandó hajtogatni mindennap 100x, így megtanítottam a nagyobbnak, hogyan hajtsa össze a ruháit, aki a kisebbiknek előszeretettel adta át ezt az ismeretet (hátha ezzel megússza a munkát).
Hogyha nagyon rávehetetlenek, akkor jön egy “kisebb” ösztönzés, például nincsen másnap mese, vagy a kedvenc kisállattal nem lehet aznap este aludni.
Nagyon fontosnak tartom, hogy természetes legyen számukra, hogy a házimunkából egy részt, nekik is ki kell venniük, vagy hogyha segítséget kérek tőlük, akkor jöjjenek, mert én is mindig szívesen állok a rendelkezésükre, ha elakadnak valamiben (mondjuk, amikor egy fél napig keresünk egy 15mm-es babacipőt).
A többi dologgal kapcsolatban pedig megkérdezem őket, hogy van-e kedvük, és csak addig kell csinálni, ameddig jó szívvel tudják, és nem fáradnak el benne.
Ó, de ez mostmár kezd olyan lenni, mintha egy szigorú gyermekmunkát végeztető otthon lennénk. Pedig egyáltalán nem! Csupán kihasználom a kíváncsiságukat, és azt, hogy igazából mindegy nekik mit csinálunk, velem akarnak lenni. Ameddig vidáman végzik mondjuk a törölgetést, tükörpucolást, porszívózást, addig sikerélményük van, ami inspirálja őket, hogy legközelebb is segítsenek. A sütés-főzés, az abszolút állandó móka. Sokszor együtt terítünk meg a közös étkezésekhez, és amikor végeztünk, akkor mindenki maga viszi a tányérját, és a poharát a konyhába a mosogatóhoz. Ilyenkor mindig olyan büszke vagyok, és teljesen elfelejtem (legalábbis pár percre), hogy mennyire is nehéz néhány nap, és olykor mekkora hisztit is tudnak rendezni.
A napunk nagyon nagy része a szabad játékról, a kreatív alkotásról szól. Így azt gondolom, hogy ez az egy-két ‘muszáj’ dolog teljesen belefér, főleg, hogy tökéletesen hozzájárul a szocializációjukhoz, és a felelősségérzetük kialakulásához.
Szerintem érdemes ilyesfajta feladatokat is adni nekik, főleg, hogy valószínűleg nem mindig lesz kedvük besegíteni, és titokban azt remélem, hogy mire eljön ez az időszak, hogy nehezebb őket inspirálni, addigra már valamilyen szinten a szokásukká válik ez.
Hozzászólás