Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Miért is nehéz a blogolás (számomra)?

Korábban már írtam Nektek, hogy az elmúlt fél-egy évben sok változás történt / történik nálunk, amiből én is sok feladatot veszek ki, így sajnos kevesebb időm jut a blog bejegyzések megírására. Fejben sokszor fogalmazok, címszavakat a jegyzettömbömben felírok, hiszen téma az mindig van.

De ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor időről-időre elgondolkozom a blogom folytatásán. Eredetileg azért kezdtem el, mert nagyon szeretek írni, és az hogy édesanya lettem az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben. A bloggal, a cikkekben megjelenő témákkal akartam bemutatni, hogy mennyire fontos munka a full-time mami job, és azt is, mennyire nem unalmas az otthonlét. És akik tudják vállalják be, maradjanak otthon a gyerekeikkel amennyit csak lehet, hiszen ez az időszak egy visszafordíthatatlan korszak mindenki életében.

Sosem bizonytalanított el az írásban, hogyha ellentétes, vagy akár támadó véleményekkel találkoztam (“azért nem olvaslak, mert a bölcsi ‘ellen’ írsz.”). Sokkal inkább elbizonytalanító, amikor azt a fajta hozzáállást tapasztalom, ami igazából világméretű tendencia: “Mindenki úgy jó, ahogyan van. Mindenkit fogadjunk el, mert mindenki jó, jót akar. Mindenki szuper.” Ha ez így lenne, akkor egy végtelenül csodás világban élnénk. Valami menyországhoz hasonló lenne, hiszen mindenki annyira jó, és mindenkit annyira szeretünk – ebből csak jó sülhet ki.
És, amikor rávilágítasz (illetve jelen esetben rávilágítok) arra, hogy ez azért szerintem nem teljesen igaz – például nem tartom minden anyukának az anyasághoz, gyerekeivel eltöltött időhöz való hozzáállását jónak – akkor persze jön a kiakadás, és a támadás.
Ilyen megfogalmazásaim során, sosem úgy “ítélkezem”, hogyha egy anya hibázik, elfárad, kiakad stb… Viszont azt gondolom, hogy a gyermekeinkhez való hozzáállást, vagy az anyasághoz való mentalitást igenis mérlegelni lehet: jónak találom-e, vagy sem. Szerintem ez egy hamis képmutatás, amikor azt mondjuk mindenki olyan jó (jelen esetben anyuka). Nem, nem mindenki, és ez nem abban mutatkozik meg, hogy kiakadunk, vagy néhány percre elegünk lesz mindenből.
Sokat gondolkoztam ezen a dolgon, és arra jutottam, hogy ritkán szoktam feszegetni ilyen témákat (az elmúlt 3 évben kb 5 alkalommal jött elő), de akkor őszinte szeretnék lenni. Nem szeretnék egy hamis kedvességet felvenni, csak hogy mindenkinek megfeleljek, és ne veszítsek olvasót. Valaki vagy szereti a blogomat, és túl tud lépni azon is, hogyha nem tetszik neki egy-két dologról a véleményem. Vagy nem, és akkor búcsút kell vennünk ilyen módon egymástól. 

A másik, ami sokkal inkább elbizonytalanít az írásban, az a személyeskedés. A blog – mivel eredetileg napló – személyes hangvételű. A személyesség, és a szubjektivitás abszolút megy nálam is, azonban az intimitástól sokszor tartózkodom.
Azt látom, hogy egyre inkább ez a trendi vonulat – amivel szemben menni nagyon nehéz, hogyha az ember “népszerűségre” (alias sok követőre, és lájkra) vágyik. Hogyha én egy kamerával végigsétálok a lakásunkban, és a gyerekek az éppen minden insta-maminak körbeküldött Puffies pelusban rohangásznak, akkor dőlnek a lájkok. Akkor vagyok érdekes, hogyha minél többet mutatok magunkból (ahogyan a gyerekek hisztiznek, vagy éppen cukorborsók, vagy fürdenek, vagy ahogyan Dubaiban a lábamat lógatom…). Igazából, az instagrammal (amit én is ‘ugyanúgy’ használok), és az insta-mamik megjelenésével egy modern valóságshow-vá alakult az életünk. Sosem szégyelltem például – na jó, a Tesco közepén mégis -, hogy az én gyerekeim is tudnak hisztizni, mégsem gondolom, hogy ezt több száz, vagy több ezer IDEGEN embernek meg kell mutatnom egy fotóval csak, hogy én is elfogadott legyek, hogy bemutassam ilyen napjaink is vannak. A hiszti témáról írtam már, és tervezek írni is még – de ez így már nem olyan érdekes, mintha öt percenként posztolnék egy képet róla.
Néha kicsit az az érzésem, hogy ebben a “blog versenyben”, annyira beleélik magukat az anyukák, hogy nem is gondolnak arra, mennyire sokat árthatnak ezzel a gyerekeiknek, maguknak. Azzal, hogy bemutatjuk részletesen az otthonunkat (nyilván itt nem a gyerekszoba egy részletére gondolok vagy hasonló), és azt, hogy a gyerekeink mit szeretnek, mit nem stb… Teljesen kiismerhetővé tesszük az idegen emberek előtt őket, és a családunkat.
Ráadásul sokszor megalázó módon fényképezzük le őket, hiszen cuki a nagy pocak, a pelusos popó, vagy az apró cici – de ők is így fogják ezt látni évek múlva?! Mégis, elhiszitek nekem, hogy még több olvasót (inkább kíváncsiskodót) tudnék generálni az ilyen posztokkal? De vajon ez hosszútávon (túl a nagycégegtől érkező ajándékcsomagok világán) megéri ez nekem?

Sokan mondják, hogyha csak egy embernek tudnak segíteni, már megérte, hogy kiadja a legbensőbb érzéseit. Én viszont azt gondolom, hogy szívesen segítek (hiszen sok home office-os anyukától jött visszajelzés privát üzenetekben), azonban ezt nem fogom az intimitás oltárán feláldozni.
A sok lájk nem sok ‘szerető’ embert, hanem sok kíváncsiskodót jelent legfeljebb…

Több témát összeírtam, és ahogyan időm engedi meg is írom Nektek! Remélem szeretni fogják, azok akik eddig is szerették az oldalamat. Személyes lesz, saját tapasztalatokon alapuló, ugyanúgy mint eddig.
Nem azt akartam üzenni ezzel a bejegyzéssel, hogy többször nem fogom mutatni a kislányainkat! Csupán azt, hogy ezt a blogot nem fogom a tucat blogok / vlogok mintájára csinálni – ahol nincs önálló véleményem, hanem mindenkit elfogadok. Ahol megmutatok mindent, csakhogy látható maradjak.
A Bolvária blog, azt hiszem sohasem lesz kevesebbnek vagy többnek a kifejezője, mint amit a legelső cikkemmel is megírtam: a család érték!

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé.