Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

A digitális bébiszitter

Vannak olyan témák, amik szinte állandó jelleggel felbukkannak, és megvitatásra kerülnek az anyukák között. Az egyik ilyen, hogy mennyire engedjük be a kütyüket, ezzel együtt a digitális játékokat, meséket a gyerekek életébe.
Itt is kétfelé szakad az anyatársadalom, már-már ‘jóság’ mérőnek használva ezt a témát is. Azt gondolom nem lehet vélemény nélkül elmenni emellett, hiszen mindannyiunkat valamilyen formában érint – éppen ezért leírom én hogyan látom, illetve nálunk mi a szokás.

Amikor legutóbb szállodában voltunk, akkor 6 családból 4 családnál úgy ettek a gyerekek az étteremben, hogy mesét néztek közben.
Orvosi rendelőben ülve 4 családból kettő családnál a telefonon játszottak a gyerekek, míg várakoztak.
Bármikor felmerül a kérdés 1-1 fórumon, ki hogyan kezeli a 2-3 vagy akár 7-8 órás utazásokat a gyerekekkel, mindenképpen szerepel a válaszok között a mesenézés, tabletezés.

Anyaként megtanultam (és folyamatosan tanulom), hogy nem igazán lehet egy-egy pillanatképből messzemenő következtetéseket levonni. Így az, hogyha egyszer látunk egy gyereket mesét nézni a telefonon, nem bizonyítja, hogy állandóan szokott. Viszont azt gondolom, hogy a fenti tapasztalatok alapján egy jelenségről beszélhetünk.

A szülői példa ragadós
A gyerekek utánoznak, és a legelső példakép a szülő. Szóval, előfordulhat hogyha a szülő sokat mobilozik miközben a gyerekekkel van, akkor a gyerekeket bizony érdekli, mi az ami az ő példaképét állandóan izgalomba hozza. Nyilván itt nem arra gondolok, amikor 5-10-15 percet mobilozik valaki, csak hogy egy kicsit mással is foglalkozzon, vagy egyszerűen kikapcsoljon napközben, és azt nézegesse ami őt is érdekli.
Itt sokkal inkább arról a kényszeres tekergetésről van szó, amikor az ujja rááll már az embernek arra, hogy tekerjen, fél óránként csekkolja az instáját, facebookot stb. Amikor a gyerekkel játszana, de mégsem figyel rá.

A sosem unatkozó gyerek
Azt vettem észre, hogy a szülők sokkal jobban félnek az unatkozó gyerektől, mint amilyen “tragédiának” élik meg ezt az állapotot a gyerekek.
Hogyha egy unatkozó gyerekre gondolunk, akkor egy borzasztó, mindent tönkretevő, mindent összefirkáló, mindenen átgyalogló Godzilla képe kerül a szemeink elé. Nyilván ez nem teljesen alaptalan 😀
Viszont az unalom azért nem teljesen rossz dolog, főleg, hogyha egy kisgyereket már egészen pici korában ahhoz kezdünk szoktatgatni, hogy egyedül is el tudja foglalni magát.
Abban a világban, ahol a szülők maguk sem képesek kicsit kikapcsolni, ahol az offline mód egyet jelent sokak számára egy világot megsemmisítő zombi támadással, ott az unalom egy azonnal háritandó dolog. Ha a gyerek unatkozik, akkor nem ajánlunk neki valami elfoglaltságot, végképp nem mondjuk neki, hogy foglald el magadat (aki amúgy egy 5 perc fetrengés után feláll és képes elfoglalni magát), hanem benyomjuk a tv-t, vagy kezébe adjuk a tabletet. Így garantált a csend. Bármeddig. De ne felejtsük el, hogy a digitális élmények nem igazi élmények.

A televízió, mint háttérzaj
Mostmár többségében a youtube-ot, vagy az online meséket használják a szülők, mégis sok otthonban még mindig divat a tv is. A háttérzajként funkcionáló tv-t én sosem szerettem, ömlik belőle minden, ami csak belefér. A reklámok, filmelőzetesek, vagy a nagyobbaknak szóló mese előzetesek is ingerek a kicsik számára. Hallja, látja, érzékeli mégha nem is tűnik úgy, hogy felfogja. Korábban volt egy kutatás arról, hogy mit okoz a gyermek / csecsemő számára, hogyha este mikor alszik, a szülei tv-t néznek mellette. A fény, és zaj hatások ugyanúgy stimulálták az agyát, sőt az agresszív jeleneteket is érzékelte. Miért lenne ez másként egy ébren lévő totyogóval? Nem lelkiismeret furdalást szeretnék okozni, hanem inkább felhívni a figyelmeteket erre.

A szoktatás hatalma
Tudom, sokan utálják ezt a szót, hogy szoktatás. De ez akkor is egy fontos dolog. Nagyon sok minden a hétköznapunkban megszokás – lényegében a napi rutin kialakítása is ezt jelenti, hiszen az is szoktatások sorozata. Hogyha egy kisgyereknek a napi rutin része, hogy amikor eszik azonnal megy a mese, hogy egyhelyben maradjon, vagy mert másként nem is eszik, akkor az egy szoktatás. Képzeljétek, a védőnő mesélte, hogy a legtöbb családban, amit látogat már totyogós korban ez az ebédlőasztali kép. Ha nincs meg, akkor a cuki picike, denevéreket megszégyenítő frekvencián ordít. Mert mese az evéshez kell.
Ugyanez vonatkozik az utazásra is. Én vagyok a legkevésbé “bezzeg a mi időnkben” szónoklattal élő, de amikor vonattal – ami minden kisebb fánál és nagyobb bokornál megállt – 3 óra alatt lezötykölődtünk a Balcsira, akkor nem volt mese. Sem tablet, sem kütyü, sem semmi ilyesmi. És leértünk. Nem bontottuk le a vonatot, nem firkáltuk össze, és nem ordítottunk az unalomtól. Nem azt mondom, hogy tilos a mesenézés, vagy a játék egy hosszú út során, csak azt gondolom ennek is az “adagolása” szoktatás kérdése.

Azon gondolkoztam, hogyha az evés és az utazás közben is ez a szokás – már egy egyéves korában is – akkor mi lesz később? Mikor lesz lehetőség a “nagy” beszélgetésekre, hogyha nem a vacsora asztalnál, amikor a suliból, munkából mindenki hazaért. Miért nem lehet egy jót beszélgetni, barkóbázni, zenét hallgatni miközben egy hosszú autóút elé nézünk?
Hogyan tudnak ezek a gyerekek kikapcsolni, lecsendesedni hogyha szinte állandóan inger éri őket? Hol maradnak azok a kalandok, amikor viccelődünk, közösen éneklünk, vagy épp duzzogunk egymásra?

Egy korábbi cikkemben (amit személy szerint nagyon szeretek: https://www.bolvariablog.hu/gondolataim/haboritatlan-estek/ ) említettem, hogy nálunk például napi egyszer van mese, általában délelőtt. Ilyenkor választhatnak egy hosszabbat, vagy több rövidebbet. Amikor utazunk, akkor általában viszek magunkkal utazós játékokat, könyveket, kártyát, ropogtatnivalót. Zenét hallgatunk, beszélgetünk, barkóbázunk, vagy csak kommentáljuk mi történik az utcán, az útvonalunkon. Evés közben pedig “tilos” a mesenézés. Szeretnénk a férjemmel, hogyha a három főétkezés a közösségről is szólnak, így ilyenkor közösen eszünk, beszélgetünk. Azt gondolom ez jó alapot fog adni akkor, amikor tinédzserként hazaérnek, és vacsora közben remélhetőleg ránk néznek majd, és a nem telefont nyomkodják, miközben zenét hallgatnak 😀

Én is szerettem mesét nézni, nagyon jó szórakozás, kikapcsolódás aminek nem vagyok az ellensége! De azt gondolom semmiképp nem egy elengedhetetlen, muszáj dolog a kisgyermek életéből. Ahogyan az sem, hogy egy 1,5 éves tudja a tabletet kezelni – főleg azon oknál fogva, hogy ez a fajta rendszeres elfoglaltság viselkedési, és figyelemzavaros magatartást okozhat. Nagyon gyorsan és rendkívül könnyen rászoknak az egészen kicsik is a digitális eszközök használatára, fogyasztására, ami függőséget – véleményem szerint – nem szabad megengednünk nekik.
Lényegesen többet kell beszélgetni, mesélni, aktívan mozogni, szeretni egy nap, mint amennyi időt mesével, vagy a szülőktől távol tölt a gyerek egy nap (bölcsi, ovi, suli kapcsán).
Sokkal gyakrabban látok az éttermekben, orvosi várókban telefont a gyerekek kezében, mint könyvet, vagy színezőt – beszélgetést már ne is említsek. De miért? Miért nem lehet valami szuper játékot, könyvet, kártyát vinni magunkkal ilyenkor?
Persze, a mai világ ezzel jár, hogy a gyerekek a telefonozáshoz / tabletezéshez szükséges képességeket gyorsan elsajátítját, és tetszik is nekik. Vannak szuper app-ok, és kedves, tanulságos mesék. Vannak olyan helyzetek, amikor a szülő él ezzel az eszközzel, mert szükséges valamiért. Azonban az időkorlát, a szoktatás már a szülő kizárolagos privilégiumaként kell hogy legyen, méghozzá bölcsen – ne legyen a mesenézés, tabletezés digitális bébiszitter, vagy csendfelelős.

A mi feladatunk, hogy a gyerekeinket motiváljuk, a hasznos és aktív időtöltésre!

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük