Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Fiatalság, bolondság (?)

Ezen a bejegyzésen nagyon sokat gondolkoztam. Többször neki is láttam, de valahogy sohasem volt az igazi. Talán azért, mert annyi mindent szerettem volna leírni, és nagyon sok mindenre reagálni.Kismamaként, anyukaként nagyon sok külső inger éri az embert, főleg ha fiatal. Ezek az úgymond ingerek (értsd: megjegyzések, beszólások, buta kérdések, irigy beszédek, megvető fintorok) nem kifejezetten hízelgőek. Ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy milyen széles spektrumon mozog az ember kifejezőkészsége. Habár az arcmimikám nekem is híresen sokszínű (legalábbis a gimnáziumi tanáraim elmondásai szerint), ezek a megnyilvánulások mégis sokszor egy pillanatra le tudnak fagyasztani…Végül rá kellett jönnöm, hogy ez a bejegyzés, a blog legelső bejegyzésének (A család érték) folytatása lett.

Legelső felindulásból a rossz tapasztalataimat akartam “rátok zúdítani”, és az abban való értetlenkedésemet, hogy miért ilyen szkeptikusak az emberek a családalapítással kapcsolatban. Aztán, miután vagy ezerszer átrágtam a gondolataimat, és próbáltam olvasóbaráttá pofozni a szöveget, közben igyekeztem beleképzelni magamat azok helyébe akik így vélekednek. Nagyon nehéz feladat volt, pedig rendkívüli módon bele tudom élni magamat a szituációkba – ezt az pontosan tudja, aki nézett már meg velem filmet.

Szóval, egyedül abba tudtam beleképzelni magamat, hogy valószínűleg ezek az emberek félhetnek. Félhetnek, mert nem láttak jó példát, félhetnek mert bántották őket otthon, vagy éppen elkényeztették őket. Félhetnek, mert nem voltak szüleik, vagy ha voltak, akkor csak a fizikai jelenlétük volt érzékelhető. Félhetnek, mert csalódtak már másokban, vagy mert volt valami hiányosság az életükben, és attól tartanak, hogy ők is tovább viszik a hiányt. És még ezernyi félelem lehet… Ez tényleg nehéz, viszont felmerül bennem az a kérdés, hogy ebben az ultra-toleráns világban, ahol mindenki jófej, és mindenkinek a nézetét, hitét, és mindenét “el kell” fogadni, mert az emberre különben ráaggatják a maradi, gyűlőlködő jelzőket.

Miért épp a családosok a nevetség tárgyai? Miért éppen egy fiatal jegyes párt, vagy szülőket vetnek meg, ha minden más elfogadható? Mindenkit sajnálunk a világ különböző pontjain, és az összes kiscicát és kiskutyát legszívesebben befogadnánk, de egy fiatal kismamát már megvetnek, vagy egy családalapításon gondolkozó fiút, lányt ufo-nak néznek. (Ez utóbbi, idézet a főiskolás éveim alatt, a csoporttársaim véleményéből miután jegyes, illetve feleség lettem.)

Nagyon sokan, csak azt a célt tűzik ki, hogy legalább annyit vagy egy picit többet érjenek el mint a szüleik. Ez általában pénzre, vagy diplomára, egzisztenciális kérdésre vonatkozik, nem pedig a családi életre. Én még nem igen hallottam olyat, aki azt mondta volna, hogy a szüleim 20 évig voltak házasok, én tuti egy életen át leszek a feleségemmel/férjemmel. Vagy, hogy az én szüleimnek 3 gyereke volt, én négyet szeretnék. Ti milyen sűrűn hallottatok ilyet? Pedig miért ne lehetne ez is cél?!

Fiataloknál és időseknél egyaránt kicsapja a biztosítékot, hogy milyen fiatalok vagyunk. Amikor Larával voltam terhes, és még a várandósságom elején voltam, az egyik védőnő két alkalommal is megkérdezte, hogy biztosan meg akarjuk e tartani a babát, és hogy tervezett volt e? (ez aztán az igazi terhesgondozás, nemde?!) Itt hol van az élet védelme??? Nem beszélve arról, hogy én azt gondolom, egy húsz és harminc év közötti fiatal tökéletesen készen áll a házasságkötésre, gyereknevelésre. Ez a kor nem szab gátat ennek. Nincs olyan életkor amelyre azt mondhatjuk, hogy csak az az adott korosztály tudna értékeket átadni. Szerintem nagyon fontos megjegyezni, hogy az, hogy valaki tapasztalt, sok mindent látott, az nem azt jelenti, hogy alkalmasabb szülőnek, mint egy fiatal! A tapasztalat önmagában nem rendelkezik jellem és szív jobbító erővel!!!

Azért mert valaki idősebb, tehát tapasztaltabb, nem feltétlenül tud jobban szeretni, nem biztos, hogy gondoskodóbb és egyáltalán nem biztos, hogy felelősségtudóbb, sőt ami az egyik legfontosabb: nem feltétlenül empatikusabb! Az empátia hihetetlenül szükséges a szülőséghez. Azt megérteni, hogy a gyermekünknek miért létszükséglet a kedvenc plüss állat, vagy éppen miért olyan szomorú, egy felnőtt fejjel bagatel dolog miatt. Ha az ember legyint, hogy vannak a világban keményebb dolgok is, mint amiért épp az apró könnyek potyognak, akkor az teljesen összetöri a gyermek lelkét! Ha a tapasztalat, és a kor önmagában jobbítana, akkor a 40-50 év felettiek csupa jó emberek lennének, akik tökéletes harmóniában élnek önmagukkal és a környezetükkel. Jobban értenek egy gyermek neveléséhez, mert már elég bölcsek, és tele vannak szeretettel, nem követnek el egy hibát sem. Nem löknek arrébb a boltban, és a bkv-n nem tolnák a lábunkra a kerekes-szatyrukat. Ne felejtsük el, hogy mindenki azt tudja adni, amije van. És azt, hogy kine mije van, a szívének az állapota határozza meg.  Legyen akár ötven, vagy akár huszonöt éves.

Annyi tapasztalata egy fiatalnak is van, hogy mi az amit szülőként szeretne megcsinálni, és mi az amit nem. Mi az, amit örökségként tovább visz a saját szülei, nagyszülei, rokonai neveléséből, és mi az amit mindenképpen szeretne kizárni azokból. Szülőnek lenni (és persze társnak is!) hihetetlen nagy ajándék és felelősség! A gyerekvállalás nem a cuki dolgokról, hanem értékek átadásáról szól. Nem is egy folyton síró problémahalmazról, aki elhomályosítja  csillogó énünk tündöklését, melyben mások sütkérezhetnének – ha nem éppen pelenkát kéne egésznap cserélnünk. Egy emberi élet lett ránkbízva, és tőlünk szülőktől nagyban függ, hogy a ránk bízott gyermek felnőve boldogtalan, és sebzett ember lesz, vagy kiegyensúlyozott, értékekkel teli, boldogság felé haladó felnőtt.

Mikor férjhez mentem (és mikor gyermeket vállaltunk akkor úgyszintén) szomorú tekintettel rámnézve, felteszik a nagy kérdést: “nem akartál többet élni?” Ez nem a modern Rómeo és Júlia, ahol az esküvő után meghal az ember! Bármilyen meglepő, a család kiteljesíti az embert! Ehhez szorosan kapcsolódik az a megjegyzés is, hogy “ja, ő háztartásbeli, CSAK otthon van.” Először is kíváncsi vagyok, hogy azok közül az ember közül, akik így gondolkodnak, (és nyilvánvalóan nem próbálták) melyikük bírna ki csak 5-6 napot, egy gyerekkel, házastárssal, úgy, hogy az otthon közben nem egy háborús övezethez hasonlít, a férj nem harci sisakban merészkedik be az ajtón. Mindeközben az anya folyamatosan foglalkozik a gyerekkel érdemben (nem leülteti a tv elé), és értékeket ad át neki (ezt nem győzöm hangsúlyozni), megy e annak, aki ezt sohasem csinálta?!

Azt hiszem nem véletlenül mondta Bill Cosby komikus színész, hogy: “Adjatok kétszáz aktív kétévest, és meghódítom a világot!” Azt hiszem ez maximálisan leírja, mennyi láblógatással töltjük, mi édesanyák otthon az időnkent. Másfelől ez egy halom újabb kérdést vet fel bennem. Miért nem értékes, hogyha egy anya (vagy apa) otthon marad a gyerekekkel? Miért lenne értékesebb az, ha valaki berúg egy gólt, szerez 23 diplomát, 5 nyelven beszél anyanyelvi szinten, kiemelkedően adminisztrál, ügyesen körbevezeti az épületben a vendégeket, vagy szépen köt virágcsokrot??? Ezek miért tiszteletre méltóbb szakmák, mint az, hogy valaki az otthonát igyekszik a nyugalom (vagy valami hasonló) szigetévé tenni, ahol a számára legfontosabb emberek kiteljesedhetnek. Egy anya és feleség elképzelhetetlenül fontos, szabadság nélküli, napi 24 órás munkát végez, ahol emberek életével, boldogságával, sorsával foglalkozik valójában.

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé.