Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Mennyire cukik a „rettenetes kétévesek”?

Szokták mondani, hogy „eddig elveim voltak, mostmár gyerekekeim”. Tudjátok, én ezzel nem száz százalékosan tudok egyetérteni, de azzal mindenképpen, hogy a gyerekvállalás után sok elv borul, sokra rájövünk, hogy felesleges ragaszkodni hozzájuk és legalább ugyanennyi elvünk valamilyen szinten átformálódik.
Mielőtt babánk lett én teljesen biztos voltam benne, hogy a hiszti és az akaratos gyerek a szülő engedékenységéből, esetleges nem törődömségéből alakul ki. Aztán megszületett az első lányunk, aki naaaagyon szépen tudott hisztizni. És most itt a harmadik, aki még talán az elsőt is jóval felülmúlja akarat kérdésében. Sőt, gyönyörűen a földre tud esni, ha éppen nem úgy alakul valami, ahogyan ő eltervezte. Igazából színitanodában lehetne tanítani, amennyire csalódottságában összecsuklik :-D. Így, a fentebb említett elvem teljesen megdőlt, és mivel a 2. lányunk sohasem (vagy csak nagyon minimálisan) szokott kiborulni, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nagyon személyiség, de talán még inkább életkorfüggő.

Próbálok belehelyezkedni egy 1,5 – 2 éves gondolataiba: eleve kissé frusztráló lehet, hogy mindenkinek csak a térdkalácsát látod, ha nem emeled fel a fejedet. Még csak kezdetleges a kommunikációs képességük, így bármit szeretnének elmondani, sok esetben többször neki kell futniuk – főleg, ha közben zajonganak a nagytesók. A legtöbb ötletüket nem is biztos, hogy komolyan vesszük, ezért inkább leszereljük – „ Nem, most nem nézzük meg a galambokat, mert sietünk. Nem , most ne próbáld fel a tesóid ruháját, mert most hajtogattam be a szekrénybe. Nem, most ne nézzük meg a kukát, koszos, büdös, és semmi kedvem nincsen felette állni vagy 5 percig.” És igen, a sok nemet tényleg nehéz lehet tolerálnia egy éppen kinyílódzó gyereknek, aki csak mérhetetlenül kíváncsi és energikus.
A hisztit és az akaratosságot az egyik legnehezebb dolog türelemmel elviselni, és az egyik legkellemetlenebb dolog, ami nyilvánosság előtt lesúlythat egy szülőre. Ugyanis amint elkezdődik rögtön a fél áruház / utca / park / játszótér néz.
Nézi a reakciót, Marika néni csóválja a fejét. Ha rászólsz az a baj – biztosan otthon is durva vagy vele. Ha nem szólsz rá az a baj – hiszen vagy elkényezteted, vagy elhanyagolod így. Ha több gyerek van – akkor minek kellett ennyi, ha egyel sem bírsz?!

Egyik alkalommal a gyógyszertárban voltunk, amikor az én elbűvölő, szőke fürtös 1,5 évesem a fejébe vette, hogy a pultról lelógó tollal ő rajzolni fog. Mikor ezt megpróbáltam meghiúsítani, egy olyan frekvenciát vetett be, amit csak a denevérek ismernek. Lányos zavaromban elnézést kértem a gyógyszertáros hölgytől, és elmondtam neki, hogy egy kissé akaratos a kisasszony. Erre ő faarccal ráerősített, hogy „látom, tényleg az”.
Amikor végre végeztünk (azon túl, hogy csupa verejték és kóc voltam, mintha egy gepárd támadás ért volna) és kicsit megnyugodtam, azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ér-e ez így? Ér-e egy 1,5-2-3-4 … évesen keresztül megítélni a szülőt, és a gyereket???
Igen, tudom én is, hogy nagyon sok látszik már a nevelésből ezeknél a korosztályoknál is, de nagyon sok minden nem látszik. Ráadásul egy-egy mozzanatból, egy öt percből hogyan következtethetünk arra, hogyan nevel egy anya? Ami pedig a legszívbemarkolóbb volt számomra az pedig az, hogyha én nem állok ki mellette, akkor ki fog? Ha én már most nagyon akaratosnak, hisztisnek mondom, akkor ki az aki támogatni fogja, hogy fejlődjön a személyisége? Ki az, aki azt fogja mondani, hogy ő egy (nagyon) csiszolatlan gyémánt.
Ki az aki bízni fog benne, hogy habár most így viselkedik, mégis úgy hiszem, hogy egyre ügyesebb, türelmesebb, értelmesebb lesz?!

Nagyon sok kellemetlenséget tud okozni a gyerekek akaratossága, és én is mindenhol elnézést kérek ezért. Próbálom az ő szintjükön elmagyarázni, hogy ez a viselkedés nem helyes. Viszont nekünk kell lennünk azoknak a „támogatóknak”, akik mindezek ellenére nem mondanak le róluk – csak azért, hogy ne nézzen a környezetünk csúnyán ránk.
Az a legjobb, hogyha mi tudunk lenni az a mentsvár, az a tükör, ami nem a rossz tulajdonságait tartja elé, hanem azt, hogy szeretjük és tudjuk (reméljük :-D) hogy megváltozik, ügyesedik. Hogy beérik a munkánk, amit beléfektettünk.
Hogyha pedig látunk egy másik anyukát, akinek a gyereke épp egy brazil szappanopera szereplőválogatására gyakorol az egyik bevásárlóközpontban, akkor legalább mi anyukák ne rázzuk a fejünket. Esetleg kérdezzük meg, hogy tudunk-e segíteni valamiben, vagy sokszor talán még jobb, ha csak egy együttérző pillantással bíztatjuk, hogy vannak sorstársai – ami esetleg, csak azért nem látszik, mert a delikvens épp a pufimajszolásba van beletemetkezve.

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé.