Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Otthon a karantén idején

Sokat gondolkoztam ennek a cikknek a megírásán. Kavarognak bennem a gondolatok, mert annyi mindenről szól ez a mostani helyzet. Szó van családokról, élethelyzetekről, emberi érzésekről, gyerekekről.

Ez a helyzet mindenkit megpróbál, mindenkit máshogyan. Viszont az, ahogy ehhez a „próbatételhez” viszonyulunk az sokat elárul rólunk, és visszacsatolás a gyerekeink, férjünk , környezetünk számára. El lehet fáradni, meg lehet ijedni, el lehet vonulni a mosdóba egy tábla csokival, csak hogy egyedül legyünk egy picit. Viszont – véleményem szerint – a gyerekeinken és a férjünkön (vagy fordítva, ő rajtunk) nem tölthetjük ki ezt a feszkót.
Sok fórumon, és az instagramon olvastam, ahogyan néhány szülő már két nap után azon gondolkozott, hogy lehet kibírni együtt az elkövetkezendő időszakot?! (amúgy közülük sokan egy hét elteltével szuperül belejöttek ebbe a számukra új helyzetbe!)

Tudom, hogy vannak akik panel lakásban élnek, vannak akik kertes házban, vannak akiknek sulis a gyerekük, vannak akiknek még pici. Van akinek szigorúbb a munkarendje, és van akinek lazább. Van akinek sajnos beteg a gyermeke, és van akinek egészséges. És ekkor elkezdődik az ujjal mutogatás – neki biztos könnyebb, mert… Vagy nekem a legnehezebb, mert … És tudjátok mit? Ez így nem fair. Mindenkinek van valami, ami nehézséget okoz.
Ugyanúgy, ahogyan van olyan anyuka aki egy panel lakásból szeretettel teli mini óvodát rendez be, és van aki a kertes házban is unatkozik. Van aki habár kevesebb fizetést kap, de nem kell dolgoznia a kialakult helyzet miatt, és mégsem tud a gyerekeivel hasznos időt tölteni, ezzel szemben van olyan akinek dolgoznia kell, de úgy osztja be azt, hogy sok ideje jusson a gyerekekre is.
Sok mindent meghatároz a hátterünk és a környezetünk, de nem mindent! Ugyanabban a környezetben, anyagi helyzetben élő anyukák teljesen más megoldásokat tudnak kihozni a helyzetükből. Éppen ezért, a neki könnyebb, vagy nekem nehezebb mutogatásnak nem sok a haszna.
Igen, minden gyerek más, minden felnőtt más és minden családnak más igényei vannak. De épp ettől leszel Te jó a saját családodnak, mert a Ti igényeitek kielégítése rajtatok múlik. Nem szerettek kézműveskedni, még szerencse, hogy nem kötelező 😀 Találj ki neki olyat, ami élvez!

Olvastam azt is, hogy teljesen felesleges duma, hogy állj pozitívan a dolgokhoz. Valóban az lenne? Lehet egy nap rossz, alakulhat úgy, hogy rossz a kedvünk. Viszont ha másnap felkelünk nem szeretnénk tiszta lappal kezdeni a napot? Nem szeretnénk a legjobbat kihozni belőle? Vannak kifejezetten rossz napok. A vírus előtt nem voltak? Simán lehet, hogy az adott nap amúgyis rossz lett volna, és nem azért alakult így, mert mindenki otthon van.

Mit jelenthet ez, hogy hogyan bírhatjuk ki, hogy „össze vagyunk zárva”? Ezek a családok, akkor mikor találkoznak? A hétvége, a szünetek ideje is a túlélésre megy? (…)
Van olyan ismerősöm, akinek a házastársa külföldön rekedt a karantén miatt. Szerintem ők bármit megadnának, hogy összezárva lehessenek. Nem kell nekik már a csend, a nyugalom, csak a gyerekek zaja. Valóban annyira fontos a rendberakott nappali, és a forró kávé, hogy azt válasszuk egyedül legyünk?

Ér elfáradni, ér sírni, ér kiakadni. De ér rendbe hozni, és szeretgetni is! Ér jobbnak lenni, mint tegnap voltam. Ér kreatívnak lenni, és nem a jófejségi verseny miatt, hanem a közösen eltöltött idő minősége miatt.

Tudjátok, engem mi nyugtat meg, ha valami felzaklat és ideges, vagy szomorú vagyok? Az, ha átgondolom mi bánt. Nem elhesegetem, elnyomom, hanem átgondolom. Így nem töltöm ki a gyerekeken. Mindig, amikor feszült voltam a múltban valamilyen teher miatt megtanultam, hogy ne a gyerekeken vezessem le. Mert igazából nem rájuk haragszom. Azért idegesít jobban a nevetgélésük / rohangálásuk, mert eleve idegeskedem. Bármikor, amikor rájuk ripakodnék lenyugtatom magamat és elmondom nekik mi bánt, mi az ami elszomorít és emiatt kérem őket, hogy segítsenek nekem abban, hogy jobban viselkednek. És tudjátok mit? Tökéletesen beválik! A saját értelmi szintjükön mondtam el nekik az elmúlt években, és valahogy megértik. Hiszen egy pici baba is érzi ha feszült, ideges, vagy szomorú az anyja. Nem kell, hogy felfogja a korona vírus következtében fellépő gazdasági differenciáltságot 😀 Elég, ha tudja nem vele van a gond. És nem mellékesen amikor elmesélem nekik, én is megnyugszom. Nem, nem azért mert megoldottam. Hanem mert kibeszéltem magamból – és sokszor egy ölelést, vagy simogatást kapotam érte. Nem száll el az aggodalom, de csitul.

Az, hogy ezekben a nehéz időkben milyen az otthon légköre, azt mi határozzuk meg. Ki lehet sírni magunkat, el lehet keseredni, mert van amikor kilátástalannak tűnnek a dolgok. De az, hogy sok a kiabálás és békétlenség, vagy egy viszonylag nyugodt otthonban élünk közösen, azt csak mi határozzuk meg. Sajnálom azokat a gyerekeket, akikkel éreztetik, hogy milyen jó lenne, ha nem lennének itthon. Amikor ilyen nehéz minden, akkor egymással is háborúzzunk?

Amióta van közösségi média, főleg az instagram térhódítása óta, egyszerűen nem lehet unatkozni. És ennek hatása most is nagyon látszik az embereken. Utálnak unatkozni, de igazából azért unatkoznak, mert minden unalmas számukra 😀 Nincs hosszú regény olvasás, nincs nyelvtanulás, nincs hobbi, nincs elmélkedés, csak pörgés. Minden unalmas, csak a vásárlás és az utazás nem. És mivel ezek most eléggé parkolópályán vannak, ezért maradt az unalom. Pedig az unalom kreatívvá is tehetné az embert. Azt a sok dolgot amit eddig halogatott az ember, hogy nincs ideje rá, most bepótolhatná.

Évek óta itthon vagyok, itthonról dolgozom, tevékenykedek közösségben (fizettség nélkül), rengeteget foglalkozom a gyerekeinkkel (hiszen ez a legkedvesebb a számomra), segítek a férjemnek. Több mint egy éve építkezünk, és ami azt illeti ez nagyon- nagyon sokszor szó szerinti építkezést, fizikai munkát jelent a részünkről. Rengeteg lemondást, fagyoskodást, fáradozást.
Egyszer azt mondta nekem egy anyuka, hogy én csak „meresztem itthon a seggemet” (szó szerint idézem). Most sokan ugyanígy „meresztik otthon a seggüket”, hiszen azt csinálják amit én nagyon régóta. És úgy látszik, hogy mégsem megy olyan jól. Mert mégsem olyan könnyű…
De egyetlen egy percét sem bánom, mert azokért dolgozom, fáradozom a legtöbbet, akiket a legjobban szeretek. Ráadásul saját magamnak is örömöt jelent mindez.

Azért nem hagyom ki a pozitív szemléletet sem, bármennyire is zavar ez most néhány embert 🙂
Hálás vagyok, hogy egészségesek vagyunk, és élnek a szüleink. Hálás vagyok, hogy mindennap van étel az asztalunkon. Hálás vagyok, hogy mindennap nevetnek itthon a gyerekek, és szeretnek velünk lenni.
Hálás vagyok, hogy mielőtt a nagylányom iskolába megy, kihasználhatjuk ezt a kis időt, és ilyen sokat lehetünk együtt. Hálás vagyok, hogy reggel játékkal kezdhetjük a napot, és este bábelőadással zárhatjuk, mert nem kell elsietnünk itthonról. Hálás vagyok, hogy akit a világon a legjobban szeretek mindennap mellettem ébred fel. Hálás vagyok, hogy van munkám és bízom benne, hogy meg is marad. Hálás vagyok, hogyha csak ezzel a négy emberrel lehetek még hetekig, hónapokig, akkoris boldog maradok. Lehet, hogy fáradt leszek, de biztos, hogy boldog.

Minden tiszteletem azoké a szülőké, akik igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni ebből a nem egyszerű helyzetből. Akik az erejükhöz képest a maximumot nyújtják a családuknak. Akik próbálnak egy szeretettel teli légkört kialakítani, ha még nem is feszültségmentesek a napok.
Lehet, hogy egyik nap kevésbé rajongunk a másikért, másik nap pedig minden happy. A lényeg, hogy képesek legyünk megújulni az egymás iránti szeretetben, mert most csak a családunk van. És ez pont elég.

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé.