Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Tényleg kis-isten gyereksereg a mostani?

Egyre több internetes cikkben olvasom, hogy elkényeztetett kis-istenek nemzedéke a mostani gyereksereg. Rengetegen megosztják, és talán  még többen egyet is értenek vele. Ez tényleg így van? Ti mit gondoltok? Őszintén kérdezem!
photo-1536640712-4d4c36ff0e4e.jpg
Mert én személy szerint nem találkozom lépten-nyomon elkényeztetett, szüleit teljesen kontroláló kisgyerekekkel. Nem láttam olyat sem, ahol a 120 kg-s apuka a játékbolt közepén megszeppenve áll, és sorba vesz meg mindent, amit az ő kislánya kikövetel magának – ugyanis ezzel, és ehhez hasonlókkal érvel a cikk író amellett, hogy igenis borzasztóan akaratos, szabálynélküli gyermekek tömegét neveljük mi, a mostani szülők.

Én személy szerint nem találkoztam ezzel tömegesen. Valóban vannak elkényeztetett, rosszul nevelt gyerekek, de ez nem újkeletű dolog; mindig is voltak és lesznek.

Saját tapasztalatból mondom, nagyon könnyedén tud a környezet (közeli és távoli egyaránt) dobálózni a jó gyerek / jó nevelés kérdésével.
Jó gyerek, aki csendben van, mindennel mindig egyetért. Szépen eszik, mindent megeszik, még ami nem ízlik neki azt is. Sosem szaladgál, nem beszél hangosan, nem morzsázik az autóban (legjobb ha nem is eszik az autóban). Mindenkire mosolyog, mindenkinek integet, mindenkivel kedves – ő nem döntheti el, ki szimpatikus neki, és ki nem. Sosem akar semmit, mert az akarat az valami fertelmes, nem evilági dolog. Olyan amit azonnal el kell fojtania a szülőnek, ha ez nem megy, akkor nem neveli rendesen a gyerekét (persze mi felnőttek akarhatunk, és meg is vehetjük magunknak).
Ha pici a gyerek, akkor csak 3 óránként szopizhat, és nem lehet kézben mert akkor majd a “fejedre nő”… Még lehetne sorolni a ‘jóság mérő’ rendeletet.
Ezekkel a szabályokkal valóban ‘jó’ embereket nevelünk? Tényleg az a legjobb, ha egy egyfolytában megalkuvó, önmaga véleményét kifejezni képtelen embert nevelünk? Nem érzelmileg biztonságban, szeretetben, és józan szabályok között nevelt gyermek lesz az egészséges, és hasznos tagja a társadalomnak?!
Én inkább ez utóbbiban hiszek. Nálunk is vannak szabályok, nem is kevés. De egy-egy pillanatképből ítéletet mondani (mondjuk épp az áruház közepén történő hangos hiszti hallatán) eléggé elhamarkodott.

Mi néha, a nappali vagy a terasz közepén esszük meg a tízórait / uzsonnát, méghozzá úgy, hogy leülünk egy pokrócra, és azt játszuk piknikezünk. Amikor ezt meglátta egy rokonom, teljesen kiborult és azt mondta, hogy milyen neveletlenek a gyerekeim, nekem azt sem sikerült megtanítanom nekik, hogy az asztalnál kötelező enni, no de majd az óvoda…! Én teljesen elképedtem; vajon tényleg ez határozza meg, hogy milyen felnőttek lesznek?? A választ persze egyből tudtam: nem!

Mielőtt anyuka lettem, teljesen felháborodva néztem végig minden egyes hisztit amit a boltban, utcán láttam. Fejemet csóválgatva ítéltem el a szülőt, a gyereket és mindent ami létezik 😀 Ezt töredelmesen bevallom Nektek. Aztán szülő lettem, négy és fél év alatt, három kislány anyukája. (A többi gondolom magától értetődik… 😀 )
Azt gondolom a felháborodott cikk(ek) írója nagy valószínűséggel nem édesanya, vagy ha igen, akkor a gyerekei már rég felnőtt emberek – ugyanis azt vettem észre, hogy sok esetben elfelejtik a felnőtt ‘gyerekek’ szülei, milyen is volt az amikor az ő drágalátos csöppjük ordított végig egy bevásárlást.

Mielőtt elkezdenénk megítélni a szülőt, akinek a gyereke épp hisztizik a bolt közepén gondoljunk át néhány dolgot, és ne mondjuk egyből, hogy biztosan a fejére nőtt  gyereke.
1. Valószínűleg elég kellemetlen már ez önmagában is az anyukának, nem kell megforgatni még jobban benne a kést azzal, hogy szúrós tekintettel végigmérjük. Azzal még kevésbé, hogy még megjegyzést is teszünk.
2. Elképzelhető, hogy nem azért nem szól / ordít a gyerekére, mert szerinte a hiszti jó, ahogy van, hanem mert próbálja megőrizni a nyugalmát, vagy mert már 1000x eljátszották ezt azon a napon, és egyszerűen elfáradt az anyuka.
3. Van olyan gyerek, aki hiszti közben nem tud “ép ésszel gondolkodni”, így azzal hogy folyamatosan magyarázunk neki, még feljebb nyomjuk a pumpát benne.
Ráadásul gondoljunk egy picit abba is bele, hogy amikor vásárolni megyünk, a gyerekeket bevisszük egy olyan helyre, ahol eleve a bejáratot telerakják vagy édességgel, vagy játékokkal. És neki 2-3-4 évesen mindennek teljesen ellene kell állnia, és a 1,5 órás bevásárlást csendben, nyugodtan, mindenkire mosolyogva el kell tűrnie. Ez egy kicsit irreális elvárás szerintem. Azt gondolom, hogy nem szabad mindent megvenni, de egy apróság nem a világ. Én sem veszek minden egyes alkalommal nekik valamit, de a legtöbbször azért választhatnak egy kedvükre való falatot. Tudom, hogy ezen sokan fennakadnak, de ha jobban belegondolunk akkor magunknak is majdnem minden alkalommal veszünk valamit… Egy kávé, tea, krém, körömlakk, egy szelet csoki, a kedvenc joghurtunk stb…
Én egyáltalán nem gondolom, hogy ezzel kisisteneket nevelek. Ha már kényeztetés, akkor nekem az elkényeztetésről mindig a kompenzálás jut eszembe. Egy olyan szülő, aki állandóan jön-megy, telefonál, nem ad teljesértékkel az idejéből a gyerekeinek, annak egyszerűbb, hogyha betömi a gyerek száját azzal, hogy amit kimond úgy, hogy azonnal megveszi. Érzi, hogy nem szólhat rá ha hisztizik, mert alig van vele, így gyorsan csillapítja  a kedélyeket azzal, hogy megvásárolja a jókedvét. De ez, és a fentebb leírt sorok nem ugyanaz!
photo-1482235225574-c37692835cf3.jpg                                                                 
Ne értsetek félre, fontosnak tartom a szabályokat, de azt gondolom felesleges ezzel a kis isteneket nevelünk szlogennel fémjelezni minden olyan szülőt és gyereket, akik épp szabályt szegnek azzal, hogy sírvafakad a gyerek vagy éppen nem akar valamit megcsinálni.

A gyerekek sem tökéletesek, és a szülők sem. Viszont a jó nevelés, közösen eltöltött MINŐSÉGI időben tud megvalósulni. Ahol a játék, és az értékrend kialakítása egyaránt jelen van. Ahol segíteni akarjuk a fejlődésüket, értékes embereket szeretnénk nevelni, viszont a felesleges szekálást távol tartjuk az otthonunktól. Hogyha ismerjük őket, akkor pontosan tudjuk, hogy hogyan alakítsuk ki azokat a határokat, szabályokat amelyek segítenek azokat az értékeket átadni, amelyeket szeretnénk, hogy ők is tovább vigyenek.
Ne mini robotokat neveljünk, akik ‘jól’ vannak programozva, hanem szeretett, értékes személyeket, akik boldogulni fognak ebben a világban, amiben élünk.

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé.