Keresés...
FEL
GONDOLATAIM

Insta(nt) világ, Insta(nt) life

Annyira ‘instant’ világban élünk, hogy hozzá vagyunk szoktatva ahhoz, hogy rengeteg mindent látunk, tapasztalunk, ezért azt gondoljuk, hogy sok mindent tudunk. Gyorsan reagálhatunk mindenre, kifejezhetjük magunkat emoji-val, vagy hosszú litániákkal. Az instan kifejezés alatt, igazából azt értem, hogy nem kell időt belefektetni, hanem tálcán van kínálva az információ, és ismeret áradat. Ez sajnos mindenre igaz, így az emberi kapcsolatokra is! Talán az egyik legértékesebb kincs, amit egy másik embernek adhtunk, az az, hogy időt szánunk Rá. Hiszen az időnk, az egyik legértékesebb dolgunk. Mégis, csalfa ez az instant világ, hiszen rengeteg időt elvesztegetünk a facebook, és az instagram végig pörgetésével, és amikor végig böngésztük azt a 3600 embert, akiket követünk, elégedetten huppanhatunk a kanapénkra, gondolván, mindenkiről mindent tudunk – de legalábbis a véleményünk határozottan megvan.
Ez az instant életmód, nemcsak néhány terültre terjed ki, hanem gyakorlatilag mindenre – ahová beengedjük. Vagy inkább ahonnan nem szorítjuk ki tudatosan. Ez a Mamik világába is beférkőzött. Ezen a színtéren megmutathatjuk, hogy pár nappal a szülés után kockásabb a hasunk, mint valaha bármikor. Megmutathatjuk, hogy hány ezer cipője, ruhája van a gyerekünknek, hogy naponta megyünk edzeni, és két naponta tartunk Mami napot, amikor felvásárolhatjuk a legközelebbi bevásárlóközpontot. Kialakíthatunk olyan virtuális baráti köröket, amiket a like-ok száma, és a kommentek milyensége határoz meg: lásd: “jaj ő mindig like-olja a képemet, meg olyan szépeket ír, biztos a jóakaróm/barátom…!” Fenntarthatjuk azt a látszatot is, hogy Ironladyk vagyunk, és sohasem fáradunk el, ahogyan a munka és a család között szaladgálunk. Elmondhatjuk, hogy mennyire jó a gyerekünknek, hogy 3 hetesen otthon hagytuk, és visszamentünk dolgozni, mert nekünk így jó – ezt persze mosolygós, ölelkezős képekkel igazoljuk.
Olyan idióta képeket is felrakhatunk, amiken full sminkben, és fél fizetésnyi ruhákban a milliós kanapén ülünk, és szomorú fejjel leírjuk, hogy betegek vagyunk, vagy hogy milyen nehéz is volt a mai napunk, mert a gyereknek jön a foga. Erre like-ok, és válaszok száza jön, hogy “Kitartás! Olyan szuper Mami vagy” vagy “Gyógyulj meg, de betegen is gyönyörű vagy!” (nyilván, ha előtte fél óráig sminkeltem magamat, és a fodrászhoz is leugrottam) “Nálad szuperebb feleséget, és anyát nem is láttam még!” Ezek a kedvenceim… Mert aztán egy kép alapján meg tudja az ember mondani, hogy milyen egy másik ember szíve. Hogyan viselkedik a családjával, és valóban mennyi időt tölt a gyerekével. Illetve, amit eltöltött, az hasznos volt, vagy abból állt, hogy közösen gyártják a selfiket, hogy mindenki láthassa mit csinálnak a legendák (hupsz, ezt valaki más mondta…). Ezekből a magasztos, vadidegen emberek által leírt mondatokból megnyugtathatjuk magunkat, hogy valóban ‘jó’ anyukák vagyunk. Nem hagyjuk, hogy a szívünk vezessen, sokkal inkább az, hogy kinek mi a véleménye. Az instant világ polgárainak muszáj egymásnak bizonygatniuk, hogy mennyire klasszak, és gyönyörűek, és a világ legjobb anyukái. Persze ezt kicsit megfűszerezve azzal, hogyha netalán valaki azt mondja, hogy egy “igazi” anyuka, nem így néz ki, mint az adott képen villogó, csili-vili anya, akkor jöhet a földbe döngölés, hogy mennyire ‘irigy’ az ilyen ember, és mindenkit el kell fogadni olyannak amilyen, mert mindenki ‘jó’ anya.
Nyilván azt, hogy ki milyen édesanya nem lehet képekből, vagy rövid találkákból leszűrni, és persze nem is feltétlenül kell. Én is szeretem például az instagramot használni, de néha már nagyon fárasztóak a fentebb leírt kommentek, és nagyon látszik, hogy sokan csak ész nélkül utánozzák, vagy utánoznák azokat a mű nőket, akik irreális képeket tesznek ki: egy évben kétszer Abu Dhabiban vakációznak, Porsche hegyek állnak a fűtött garázsban, és a Stella Mccartney cipőkben villognak. Csak éppen arról nem posztol, hogy megcsalja a férjét (ha van egyáltalán), prostituáltként kereste/keresi a kenyerét, vagy már százszor elvált. De mivel a tökéletes helyen, tökéletes öltözékben vakító fehér fogakkal mosolyog, és még egy aranyos kisbaba is van az ölében, ettől biztosan Minta-Anya! Főleg, hogy a bébiszitter készíti a képet róluk, akinek a kezébe lehet nyomni a kisbabát, miután elkészült az Insta kép.
Itt volt a tavaszi szünet, és rengeteg helyen olvastam, ahogyan anyukák leírják, hogy hatalmas a pánik, mert két hétig nincs ovi, és itthon van mindkét gyerek… Félreértés ne essék, nem azért pánikoltak, mert vissza kell menniük dolgozni, és szegény gyereket nincs kire hagyni. Hanem azért mert fárasztó. Fárasztó, hogy mindenki otthon van. Számomra ez érthetetlen. És nem azért, mert olyan példaértékű gyerekeim vannak, akik egész nap csöndben könyvet lapozgatnak, vagy éppen Chopint játszanak a játék szintetizátoron. Van hangjuk, huh de még milyen. Szinte leizzadva nézem végig, és próbálom kezelni a rám támadó hisztiket. És van, amikor majdnem elalszom játék közben. Mégis, lassan három éve vagyok itthon a lányokkal, és egyszer nem hívtam bébiszittert, ha nagyon kellett, akkor a nagyszülőket kértem meg, hogy vegyék át őket pár órára. Igyekeztem mindíg, mindent velük együtt megoldani. Sok esetben a nagybevásárlást, amikor tolom magam előtt a babakocsit, mellettem a bevásárlókocsit, és közben figyelem, ahogyan Lara manőverezik a kiskocsijával a sorok között. Ha kellett (és ez elég sokszor volt) velem jöttek edzésre, és ha már nagy volt a nyűgösség, akkor úgy találtuk ki a feladatokat, hogy ők voltak a súlyok. Együtt buszozunk, metrózunk, és eleve emberek közé megyünk, ami már önmagában megpróbáltatás – hiszen a gyerekek nagyrésze, kiváló nézőközönséget talál a sok idegen szempárban.
Rengetegen kérdezték tőlem, mikor Panka megszületett, hogy akkor ugye Lara most bölcsibe fog menni?! Ezt sem értettem, azért adjam bölcsibe a kicsivel több, mint másfél éves gyerekemet, mert jött a kistesó, és nekem egy kicsit könnyebb lenne az életem?!
A napokban hallottam, ahogyan egy férj beszél jövendőbeli gyermekeiről, elképzelése szerint, ha kicsit teher lesz a gyerekekkel való foglalkozás, akkor majd mennek bölcsibe… Remélem hallattszódik a szeretet mély, bensőséges megnyilvánulása.
Olyan sok pedagógustól, szakembertól lehetett hallani, hogy a bölcsi az egyszerűen maradjon egy kényszermegoldás. Csak akkor, ha muszáj, mert ott korán sem kapják meg azt a törődést, és szeretetet, amire szükségük van. Egy pedagógusra jut 5-10 gyerek, akik számára a mi gyerekünk csak egy a sok közül. Nem véletlenül mondták mindig is azt, hogy az első 3 év a legmeghatározóbb. Nem véletlenül maradtak korábban is otthon az édesanyák a gyerekeikkel. Nem azért, mert kevésbé okosak, szépek, vagy ügyesek, mint a többi nő. Persze, itt most lehet kötekedni, hogy 4-5 órát kibír a gyerek az anyja nélkül… Én azért elég ritkának tartom az olyan munkahelyeket, ahol az anyuka mondhatja meg, hogy egy héten hányszor, és mennyit megy be. A rugalmas munkamorál mögé van elrejtve valójában a “rabszolgaság”, hiszen, ha nem akarsz túlórázni, vagy hétvégézni, vagy céges vacsorázgatásokon részt venni, akkor már rugalmatlan vagy, és őskövület.
Amikor a gyerek egy szép, családi erekje, aki jól mutat a közös fényképeken, és instafotókon, de időt, energiát, szeretetet már nem igazán áldozunk rá. Hiszen olyan nyűgös, folyik a nyála, bekakil, és fárasztó. Ráadásul háttérbe kell szorítanom magamat, nem érvényesülhetek.
Nem lehet az ilyen szülői hozzáállást azonosítani sem azzal, aki könnyek között, a megélhetésért megy vissza dolgozni, sem azokkal, akik odaadnak az életükből éveket a gyerekeiknek azért, mert tudják, hogy most otthon van rájuk a legnagyobb szükség. Rájuk, és nem a bébiszitterekre, pótmamákra.

Tudjátok, szerintem az anyaságban az is csodás, hogy 2-3 óra alatt tökéletesen lehet regenerálódni. Ha már az orrodon jön ki a füst, mert épp házisárkánnyá mutálódsz, akkor érdemes, vagy kimenni levegőzni, vagy erre a kis időre a nagyszülőket áthívni, és lelépni. Bőven elég 2-3 óra, és úgy jön haza az ember, mintha kicserélték volna.
Azt hiszem, a szeretet regenerál minket ilyen gyorsan. Nem az insta(nt) mamikat, hanem minket igazi Anyákat.

Bolvária blog

«

»

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük